Lana már több hónapja járt Ashton-nal, mielőtt megkérte, hogy költözzön hozzá, és osszák meg a lakás költségeit. Évekig mindent egyenlően osztottak el, mígnem Lana rájött, hogy Ashton végig hazudott.
“Nagyszerű lesz. Mindketten frissen diplomáztunk, így az együttélésnek több értelme van. Fele-fele arányban osztozunk a számlákon, és mindketten nyerünk” – mondta Ashton. A lány nem volt biztos benne, hogy nyolc hónapnyi randizás után összeköltözni a legjobb ötlet.
“Nem is tudom, Ashton. Ez egy nagy elkötelezettség. Ahogy mondtad, mindketten most végeztük el az iskolát” – mondta Lana tétován.
“Hát, csak így tudunk a városba költözni, és munkát találni. Van már némi pénzem a foglalóra. Majd én megkeresem a lakást, és elintézek mindent, ha megengeded” – folytatta Ashton, sürgetve Lanát, hogy igent mondjon.
“Oké, egyetértek. Van értelme, mert a városban élni elég drága. Ha egyszer találunk munkát, akkor minden rendben lesz” – fogadta el végül a lány.
Ashton a városba költözött, és gyorsabban talált lakást, mint Lana gondolta volna. Mindent elrendezett, Lana pedig összepakolta a cuccait, és csak néhány héttel később költözött hozzá. A lakbér eléggé elfogadható volt, és jobb volt, ha kettéosztják.
“A bérleti díjat elküldheted nekem. A számlámról közvetlenül a főbérlőnek küldöm” – mondta Ashton, amikor a lány rákérdezett.
“Ez fedezi a közüzemi díjakat és a többi dolgot? Mi van a Wi-Fi-vel?” – Lana kíváncsi volt.
“Mi lenne, ha a Wi-Fi-t a te számládról fizetnéd?” – javasolta Ashton. Lana azonnal beleegyezett, mert Ashton annyi mindenért felelt, de ő is segíteni akart.
Ez a megállapodás néhány évig tökéletesen működött, egészen addig, amíg Lana abba akarta abbahagyni a bérlést, és egy közös házat kart Ashton-nal. De előtte még meg kellett beszélniük a jövőt.
“Édesem, már több éve együtt élünk. El tudod képzelni, hogy továbblépünk?” – kérdezte egy este.
“Természetesen, Lana. De nem voltam benne biztos, hogy egyhamar meg akarsz házasodni” – mondta Ashton őszintén.
“Hát… sosem voltam annyira oda az esküvőkért. Lehetne valami egyszerű. Csak azért kérdeztem rá, mert úgy gondoltam, hogy talán itt az ideje házat keresni” – magyarázta Lana. “Elegem van abból, hogy minden hónapban lakbért kell fizetnem. Azt a pénzt inkább egy jelzáloghitelre fordítanám.”
“Ez remekül hangzik. De nem tudom, hogy van-e elég megtakarításunk az előlegre” – mondta Ashton habozva.
“Ó, ezt én is tudom. Van némi megtakarításom, de csak azt akartam, hogy kezdjünk el együtt gondolkodni a közös jövőnkről” – fejezte be Lana.
“Igazad van. Tervezzük meg” – értett egyet Ashton, de valahányszor Lana újra felhozta a témát, a férfi mással terelte el a figyelmét. Talán nem akar közös házat venni vagy összeházasodni, gondolta Lana.
Egy nap Lana kitakarította a szobájukat, miközben Ashton elment a vacsorájukért a kedvenc olasz éttermükbe. Minden egyes szombaton ott ettek vagy onnan vettek ételt, mióta beköltöztek. Ez egy kedves kis hagyomány volt.
Hirtelen Lana észrevette, hogy Ashton néhány iratot rendezetlenül hagyott a szekrényben. Felvette őket, és elkezdte rendezni őket a mappájában. Soha nem látta, mit tart ott, mert az az ő dolga volt.
De aztán meglátott valamit a lakásuk címével. Ez volt a bérleti szerződés? tűnődött Lana. Kíváncsi lett, és tovább nézelődött. De ez nem az a fajta szerződés volt. Ashton neve állt a “tulajdonos” szó mellett.
Lana nem sokat értett az ingatlanok alapító okirataihoz vagy a jogcímekhez, de a dokumentumban az állt, hogy Ashton a lakás tulajdonosa. Ennyi éven át hazudott nekem! Akkor mire használta fel azt a pénzt, amit “bérleti díjra” fizettem?”
“Édesem, itt vagyok! Csodálatos illata van!” – kiáltott Ashton a konyhából. Legszívesebben bemasírozott volna a nappaliba, és leordította volna a férfit. De jobb volt előbb megőrizni a nyugalmát.
“Mi ez, Ashton? A tiéd ez a lakás vagy társasház vagy mi a fene?” – kérdezte a kezében lévő iratokkal a kezében. Ashton szeme felcsillant.
“Miért kutakodsz a dolgaim között?!” – kérdezte, és megpróbált hárítani.
“Nem, ne válts témát. Ez egyértelműen egy tulajdoni lap, és te vagy a tulajdonos. Mondd el az igazat, most azonnal!”
“Oké, Lana. Nyugodj meg! Nem olyan vészes a helyzet. Igen, én vagyok a lakás tulajdonosa” – kezdte Ashton, de nem folytatta.
“És mi van azzal, amit bérleti díjként fizettem?” – kérdezte Lana elkeseredetten.
“Abból fizettem a jelzálogot. Oké, figyelj. A szüleim adtak pénzt az érettségi utáni előlegre, és meglátták ezt a nagyszerű lehetőséget. De ennek a helynek a jelzáloghitele túl sok lett volna a kezdeti fizetésemből” – magyarázta Ashton.
“Szóval ennyi éven keresztül hazudtál nekem?”
“Igen, de ez nem nagy ügy. Olyan, mintha tőlem bérelnéd” – indokolta Ashton.
“De egy jelzáloghitel nem lett volna olyan magas, mint a bérleti díj. Mi mindent ‘feleztünk’. A jelzáloghiteled 1600 dollár volt havonta?” – Lana kérdőre vonta.
“Nos, nem. A jelzáloghitel egy kicsit több volt, mint amennyit bérleti díjként fizettél” – ismerte el Ashton. “Sajnálom, Lana. Nagyon sajnálom. Nem gondoltam, hogy beleegyezel, ha tudod, hogy az én tulajdonom ez a hely.”
“HAZUDTÁL nekem!” – kiabálta, és sírni kezdett. “Annyi pénzt megspórolhattam volna, ha tényleg kettéosztjuk a dolgokat. De nem! Évekig fizettettetted velem a teljes jelzáloghiteledet! Mit csináltál a pénzeddel?!”
“Én… megtakarítottam” – mondta Ashton.
“Magadnak, ugye?! Egyáltalán nem törődsz velem. Beszélek egy ügyvéddel! Beperellek téged! De előbb kiköltözöm!”
Összepakolta a holmiját, miközben Ashton könyörgött neki, hogy hagyja abba.
“Kérlek! Elküldöm a pénzt. Csak ne menj el. Szeretlek téged. Összeházasodunk!” – könyörgött Ashton.
“Viszlát! Nem érdekel, mit kezdesz az életeddel” – tette hozzá Lana. “Hamarosan visszajövök a cuccaimért.”
Elment egy szállodába. Hamarosan talált egy remek lakást a környéken. Kisebb volt, mint Ashton lakása, de legalább senki sem hazudott neki. Lehet, hogy perrel fenyegette meg, de az igazság az, hogy nem akart tőle semmit. Meg akarta szakítani vele a kapcsolatot, és tovább akart lépni.
Ashton hívta és könyörgött neki, hogy jöjjön vissza, de Lana minden alkalommal visszautasította. Végül abbahagyta. Egy nap azonban Lana kapott egy értesítést a banki alkalmazásából, amelyben egy több ezer dolláros befizetésről tájékoztatták.
Úgy tűnt, Ashton visszaadta neki azt, amit megspórolhatott volna, ha tényleg kettéosztják a dolgokat. Szép gesztus volt, de túl késő. Lana már túl volt rajta.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A hazugság tönkreteheti a kapcsolatot. Míg egyes párok egy hatalmas hazugság után helyrehozhatják a dolgokat, mások nem tudják elviselni. Ne hazudj a partnerednek.
- Kérj dokumentumokat, mielőtt nagy kötelezettségeket vállalsz. Lana nem kérte, hogy lássa a bérleti szerződésüket, és a lehető legrosszabb módon jött rá az igazságra. Ne hagyd, hogy a partnered intézzen mindent, mert sosem tudhatod, mi történhet.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.