Nem, nem történt semmi tragikus, bár mindenkinek más szint
hordozza a tragikumot.
Egy ember, akinek egész élete, gyermekkora fűződik egy tárgyhoz,
ami édesapja tulajdona volt, s nem
csak tulajdon, hanem kincs – egy olyan dolog, amihez az egész
család ragaszkodik – nem csoda, ha
végtelen szomorúsággal tölti el az embert, ha kényszerűségből el
kell veszítenie.
Mert hogy kényszerűségből történt az, hogy Koós Réka kénytelen
volt édesapja kedves vitárlását – a
Koóstolót – meghirdetni a neten.
Rengeteg emlék fűzi őket ehhez a kis hajóhoz, hisz
gyermekkorának java részét ott töltötte. Imádják –
akárcsak édesapjuk – a Balatont, a vitorlázást. Ez a szeretet
édesapjukról ragadt rájuk, aztán meg jött a
saját gyerekük, és biztos, hogy ő is ugyanilyen imádattal fog a tóra
nézni. Sajnos már a hajókázást
felejteni kell.
“Ettől most sajnos el kell búcsúznunk” nyilatkozta a Borsnak.
Eredetileg meg akarta tartani. Az volt a terv, hogy megőrzik a
hajót, ameddig csak lehetséges. Ám a
vitorlás fenntartási költségei manapság már olyan nagyok, hogy
nincs rá keret. És nem csak fenntartási
költség van, hanem pusztán azért, hogy a tó mellett
“parkolhasson” is fizetni kell rendesen.
No és közben látszik rajta, hogy nagy szükség lenne egy felújításra.
Az állás közben lassacskán
tönkremegy.
“nem éri meg megtartani még akkor sem, ha közben tudom, hogy
a gyerekkorom és az édesapámmal
kapcsolatos emlékek tépődnek ki a lelkemből a búcsúval – tette
hozzá Koós Réka.”