Talán az a belső hang volt az, amely egyre erősebben, egyre könyörtelenebbül kezdett szólni. Egyre határozottabban kiáltotta: „Elég volt!” Valami egészen hasonló küzdelem dúlhatott Kézdy György lelkében is – emlékszik vissza az Újságmúzeum.
Ott feküdt a kórházi ágyon, teljesen egyedül a csendes kórteremben, gondolataiba temetkezve. Már senki sem volt mellette. Kiszolgáltatva maradt a sors szeszélyének – és annak a gyötrő, belső hangnak, amely nem hagyta nyugodni. Vajon mi lehetett az utolsó kép, amely a szeme elé villant? A lüktető, zajos város látványa, amely odakint terült el?
A harmadik emeleten a színész kinyitotta az ablakot, és a mélybe vetette magát. Még egy hét, és betöltötte volna a 77. életévét… De ő már nem kért több ünneplést, sem bátorító szavakat – és legfőképpen nem kért több szenvedést.
