Számos alkalommal hallottam olyan véleményeket, miszerint a hajléktalanoknak könnyű, hiszen csak kiállnak az utcára kéregetni, és nincs más dolguk, mint tartani a markukat. Úgy döntöttem, hogy utánajárok ennek a feltételezésnek.
Az Oktogonnál kezdtem, majd elmentem a Szél Kálmán térre, utána a Lurdy Házhoz, végül pedig visszatértem a Nyugati környékére. Mindezt gyalog tettem meg, és ez egy egész napos program volt számomra.
A nap folyamán egy oldaltáskában gyűjtöttem a pénzt, és csak otthon, az este folyamán számoltam meg. Az emberekről néhány szóban; nagyjából négyféle emberrel találkoztam, de csak azokról beszélek, akiket megszólítottam.
Értelemszerűen nem zaklattam gyerekeket, kisgyermekes anyukákat stb… Az általam megszólított korosztály a 30-50 év közötti férfiak és nők voltak.
A négy típus a következő volt:
Az első típus elutasító volt, gorombán elzavartak, és majdnem meg is rúgtak. Számukra láthatatlan voltam; bár a szemükbe nézve beszéltem hozzájuk, észre sem vettek. A második típus közömbös volt, ők figyelmen kívül hagytak, mintha ott sem lettem volna. A harmadik típus segítőkész és empatikus volt, de közülük volt a legkevesebb. A negyedik típus adakozott, de még a köszönömöt sem várták meg, gyorsan továbbsiettek.
A nap végére összesen 13.505 forintot gyűjtöttem össze, és nagyjából egy kilogrammnyi élelmiszert kaptam, például kifliket, zsemléket, pogácsákat és más pékárukat. Ha ezt az összeget felszorozzuk 31-gyel, akkor havi 418.655 forint jön ki!
Ez a kísérlet döbbenetes volt számomra, mert nem gondoltam volna, hogy a budapestiek ennyire adakozóak! Ha legközelebb hajléktalant látsz, étellel és meleg itallal segítsd. Pénzt csak akkor adj, ha nem sajnálod, hogy hova kerül.
Természetesen lehet mondani, hogy el kellene menni dolgozniuk. De ki alkalmazna egy hajléktalant? Már az elején szükség van egy normál lakcímre. Normál ruházatra, tisztaságra, ápoltságra és még sok minden másra. Leginkább pedig szerencsére…
